lee jihoon

TÖRTÉNETEM

Tudniillik, nem én akartam akartam ám én ebbe a helyzetbe kerülni. Egyszerűen csak belecseppentem és amikor rájöttem, hogy ez egy nagyon elbaszott dolog kezdete, már nem volt mit tenni. Ahhoz, hogy megértsd, vissza ugrunk pár hónapot.

Karácsony környéke volt, havazott, az emberek őrült mód vásároltak. Én meg szokásosan a kedvenc kocsmám bárszékét koptattam hajnalig. Egymás után kértem a söröket, meccset néztem, és úgy viselkedtem, ahogy azt tőlem sosem várnák. Ezért is van a kedvenc kocsmám az isten háta mögé eldugva. Az aznapi legrosszabb döntésem amúgy nem a gyors numera volt a mosdóban a pincér csajjal, aki hónapok óta úgy pucsít előttem amikor csak alkalma van rá, mint egy rossz kurva, nem. Azt a döntést a jók közé sorolom, mert ingyen ilyet jót, és ilyen egyszerűt nem sokszor kaphat az ember, és ezt bizony becsülni kell.
Egyébként, csak hogy értsd a továbbiakat, különösképpen a hűség nem az én asztalom, de kit is érdekelnek ilyen apró cseprő dolgok, ha tudod, hogy hány nulla is van a  bankszámlámon. Meg persze, ha van róla sejtésed apámén mennyi van. Könnyű tőle eltekinteni, gondolom én, de a menyasszonyom erről ezerszer többet tudna mesélni - le sem tagadom, titkolni sem próbálom ő mégsem tágít. Talán azt tervezgeti, hogyan szúr hason, aztán mellkason, és vágja le a golyóimat, hogy nyakláncként hordhassa őket, de ez már mellékes, nem igaz? Mert túlzottan kényelmes ember vagyok. A kapcsolatunk miatt van kit vinni a vacsorákra, és senki nem húzogatja a fülem, hogy mikor szerzek már egy normális lányt. Mert nesze, itt van, bár szerintem totál kattant. Visszatérvén az eredeti mesére hajnalban végre eljutottam a pontra ahol már minden mindegy volt, így amikor az átkozott taxi odaért egyenesen úton vitettem magam haza. Apám házába - mert túl kényelmes ott, elköltözni maga lenne a pokol. Egyetlen apró részlettel nem számoltam csupán. Amikor sikerült beügyeskednem a kulcsot a zárba, hogy végre felmehessek azokon az átkozott lépcsőkön, és bedőlhessek az ágyamba, hogy aztán délutánig mormoljak, mint egy óvodás - hosszú tincsekbe ütköztem, és majdnem feldöntöttem egy törékeny kis testet. Utána kaptam, a karját szorítottam, és azután sem engedtem el, hogy sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Én barom helyette az állát megcsippentve emeltem fel a fejét, és már készültem, hogy leordítom, amiért az incidens közben sikerült agyon taposnia a lábaimat, és még csak bocsánatot sem kért emiatt. Ehelyett csak kissé szétnyílt ajkakkal bámultam rá, mint egy utolsó idióta, aztán még mosolyra is húztam őket, amikor pír öntötte el az arcát. Meg sem próbáltam takargatni, hogy a tekintetemen többször végig jár a testén, a nyuszis kis rózsaszín pizsamán, amiben feszít -
- Mit keresel itt? - a ki vagy te talán pontosabb kérdés lett volna, és talán ha nem szegeződik ekkora él a hangomba a kérdésem nem hatott volna annyira fenyegetően mint az egyébként tette. Éreztem, ahogy összerezzen a kérdésre. Ekkor végre elengedtem, hogy becsukhassam magam mögött az ajtót - Tudod mit? Nem érdekel - legyintettem, mielőtt válaszolhatott volna, és azzal a lendülettel a bejáratnál hagytam. A szobaajtót nyitva hallottam a húgom hangját, ahogy nyugtatnia próbálja - az ő szavaival élve: halálra rémült.
Az ágyon fekve, a félig szítt cigarettával a számban csak egy valamire tudtam gondolni, és ettől még a gyomrom is felfordult - ettől, vagy a temérdek alkoholtól. Tinédzser korom óta nem hunytam le úgy a szemem, hogy egy lány járkált a gondolataim között. Ha járkált is, nem ruhában. De Ő. Ő még az átkozott cipőjét sem vette le.